Nem egészen mindennapi látvány egy lány, cilinderes csúcsos végű kalapban, hosszú földig érő köpenyben, egyik kezében öreg akácfa seprűnyéllel, másik kezében pedig egy térképpel a nyüzsgő város közepén.

Eltévedt?

Hogy lehet, hiszen nála van egy térkép, sőt minden egyes utat tábla jelöl.

Felcsillant szeme, majd útnak indult, mint aki hirtelen rájött, hogy merre is tartott. Végre valahára, hiszen már vagy fél órája ott állt. Szinte futott már, kezében összegyűrve a térképet, amit hanyagul a zsebébe igyekezett csúsztatni. Azonban hiába tuszkolta, az csak félig fért bele, de nem igazán zavarta őt. Hirtelen lefékezett és rácsapott az egyik piacos bódé asztalára.

- Azt a kétszersültet szeretném, kérem!

Reménytelen.

Prológus

Cink. Macskafű. Vörös borostyán összetörve. Tüskés szárú hajnalrózsa, s egy csipetnyi nemehető fehérmanó főzet.

A kotyvalékot egész magasról kellett óvatosan leügyeskedni. Egy faládában volt aprólékosan, vigyázva elrejtve. A láda tetején egy fekete holló állott, aki fentről vizsgálódott alighogy mozdulva. Sötét tollai kissé borzoltak, szeme sötétje akár az éjszaka. Jobb szárnyát felemelvén tisztogatni kezdte magát. A lány felfelé nyújtózkodott, igyekezett segíteni önmagán, azonban elég gyenge volt. Sápadt, fehér bőre arra utalt, hogy már egy ideje nem érte az a meleg, boldogító napfény. Alig volt rajta súly, éppenhogycsak elérte egy átlagos gyerek tömegét, annak ellenére, hogy arcán lehetett látni, ő bizony már nem gyerek. Felnőttnek sem lehetett éppen mondani. A közelben lévő szakács úr mindig is abban a hitben volt, hogy a leány tizenhat év körül lehet. Mugó nénit azonban mindig elhunyt gyerekére emlékeztette az ifjú hölgyemény, ezért gyakran féltette. Őszerinte még csak éppen hogy elmúlt tizennégy. Már évek óta nem látták, s ő sem látta őket. Az idő oly gyorsan telt, s oly kegyetlenül. A kopogások lassacskán abbamaradtak. A szakács úr már nem rakott ajtaja elé ételt. Utolsó látogatásainál remegve farkas szemezett a kisasszony ajtajával, kezében a frissen sütött mákos cipóval. Szaporán vette a levegőt, s sírni vágyott volna. Összeszorította a fogait, majd elfutott kezében a péksüteménnyel. Mugó néni és családja sem érdeklődött felőle többé. Úgyszintén azok barátai, akik pedig plakátokat ragasztottak a fiatal lány háza falára, szemükben dühvel és félelemmel, akárcsak az úrnak. Szörnyeteg. A postás úr már nem hozott a hölgynek leveleket, ahogy eddig tette, mert nem volt mit hoznia. Még ha lett is volna se tette volna meg, mert a Könyvtáros Herold igyekezett mindent megsemmisíteni, amit a hölgy kaphatott. Noha nem is volt joga hozzá, Ő megtehette, mivel mindenki megbízott benne. Ezért is volt, hogy egy nap mindenki az ő oldalán vonulva közeledtek a kis hölgyecske házához. Mugó néni és családja, a Szakács illető, ama sete-suta postás bácsi és megannyi felnőtt és gyermek lakos. Lobogó tűzű fáklyájuk megvilágította rettegő arcukat, még úgy is, hogy kezük remegése miatt alig sikerült azt tartani. A tömeg közül előre furakodtak az ottani csendőrök és néhány királyi katona, teljes fegyverzetben, nehéz páncélzatban. Rém.

Bróm darabok. Egy kanál napsütötte méz. Lófarok.

Kezével lapozott egyet azon a régi könyven, amit már csak a szentlélek tartott egyben. Jó régi lehetett, vajon hány éves? Ismeretlen nyelvű volt, olyat átlagos ember még nem látott, a lány azonban gond nélkül tanulmányozta azt.

Keverje meg, majd adjon hozzá egy gramm macskakarmot.

Így is tett, miután szabad kezével megragadta azt a koszos fakanalat, amit a fiókból cibált ki nehezen. Belehelyezte az elixírbe, majd az óramutató irányával ellentétesen elegyíteni kezdte. Közelebb hajolt hozzá, éppenhogycsak bele nem lógott vállig érő éjfekete haja. Olyan sötét volt a szeme is, amit árnyékba vetett a méretes csúcsos kalapja. Szemügyre vette, ahogy kotyvaléka szépen, apránként színt vált. Hirtelen hátrált a lány, mikor ezzel egyetemben gomolygó füst szállt fel a főzetből.

Az ajtaját betörte egy acélos testű úriember. Két katona ragadta meg a lány gyengécske, vékony karjait olyan erővel, hogy azok majd ripityára törtek. Egy harmadik éles kést szorított a pihe-puha nyakához. Meg is sértette, s vér kezdett el lassan végigfolyni rajta. Erővel, kényszerrel és dühvel kiráncigálták a harmatgyenge lányt. Kiabált. Üvöltött s ordított.

A nép a szerzeménnyel együtt a térhez közelített, ami közepén egy hatalmas szénakazal állott. Annak is tetején egy több méteres faoszlop magasodott a lemenő nap fényében. A nyüzsgő nép körülvette, miközben a katonák felráncigálták a lánykát. Erősen rászorították a gerendára kötéllel, s fém lánccal a már vörösen izzó tehetetlen karját. A nép ujjongott. Ő Reszketett. Félt. Rettegett.

Egy hatalmas úr állt mellé, vaskos kezében a fáklyájával, amit immáron felemelve tartott a nép felé.

-          Égjen a boszorkány!

-          Égjen! – Kántálták mindannyian.

Tűzzel lobbantotta fel a szalmaágyat, ami oly gyorsan, s kíméletlenül terjedni kezdett. A fájdalmas ordítozást elnyomta a nép ujjongása. Segítségért kiáltott ő, a boszorkány.

-          Hurrá! Dögöljön a bába! Pusztuljon a szipirtyó. – Hadonászott a Szakács úr is.

Mellette Mugó néni indult meg az égő szalmarakás felé. Rápillantott a zokogó, hörgő sírású tehetetlen lányra, majd rádobta fáklyáját, hogy az jobban égjen.

-          Förtelmes boszorka! Pirítson a tűz!

Így is lett, ugyanis a tűz immáron elérte a kis hölgyet. Eljött hát az idő, hogy az ítélet vörös gyomra bekebelezze őt. Bűnösnek született s most halálra jut. A lobogó láng nyele lesújtott, de a lányt az nem érte. Kínos csend honolt. A tűz nagy táncba kezdett, felcsapott oly magasra, hogy eltakarta a faoszlopot, majd lebukott. Akár az árvíz, szétterült az egész téren, magával sodorva a népet. A hallgatást felváltotta a jajveszékelés és az égő nép szenvedése. A pokol lángja bekebelezte a házakat, az utakat s a piacteret. Belobbantotta Mugó asszony ódivatú virágos teraszát, megégette az öreg könyvtáros könyveit, az olykor hangoskodó óvodások játszótereit. A láng hosszú karja összemorzsolta a falvat, kegyetlen vörös táncával végigszántotta azt, majd ahogy már nem maradt semmi, ő lassan elfojtotta önmagát. Végetért a tűzvész.

Azon a napon már csak ő állott ott egyedül, kifejezéstelen, pirosra sírt arccal. Körülötte csend volt, s már semmi más. Koromfekete föld a lábai alatt és kietlen, csutkára égett házak. Egy lélek sem virított ottan, a nap se látta már őket a horizonton. A holló újból megjelent. Szárnyával csapdosott, majd rászállt a boszorkány vállára, aki szemeit dörzsölte.

-          Á! – szólalt meg végül. – Kifelejtettem a vadkendert!